|
Beszédek és bemutatók
|
Tisztelt ÉLŐ KÖLTŐK TÁRSASÁGA!
Köszöntőmben talán többször fog előfordulni az Európa, mint a Kárpát-medence. Talán többször fog előfordulni az európai, mint az afro-amerikai. Többször fog előfordulni az euro, mint amennyit hoztunk. De egyszer sem fog előfordulni a wizzair és az autóbérlés szó.
Köszöntőm az alkalomnak szól, az egyszeri, megismételhetetlen, történelmi pillanatnak.
Köszöntőm Nektek szól barátaim. Nektek, HUNGARIKUMOKNAK!
Mert hungarikumok vagyunk mindannyian. Jelenünk modern hungarikumai, a történelem írói, akik alkotnak, küzdenek és emlékeznek. Az alkotás, küzdés, emlékezés szent háromságának felszentelt harcosai vagyunk , kiknek kardja még mindig hevesen izzik, ahová a csörte lecsap, ott új életek sarjadnak, szeretők sóhajtoznak, szűz lányok zokognak! Az alkotás, a küzdés és az emlékezés tesz bennünket egyedivé, európában is hunagrikummá!
Mert mit is jelent magyarnak lenni itt, Európában? Mert mit is jelen Európainak lenni a Világban? Mert mit is jelent Franciaországban cionistának lenni? Mert mit is jelent a hetes a tábla előtt állva? A létszámot jelenit és a hiányzókat. A hiányzókat, akik most megérkeztek. A létszám teljes. Tanár Úrnak fiai elérték azt, amiért Tanár úr az életét áldozta. Tanár úrnak jelentjük : Nem hiányzik senki!
És most nem Ady, József Attila, Kosztolányi, Babits és a számtalan költőfejedelem az, akit Európa magához ölel. Mert most MI vagyunk itt. Vágypoéták és nőszámlálók, versírók és versmondók. Várjuk a bebocsátást, várjuk a megtisztulást, várjuk a mennybemenetelt, várjuk az újabb kört (Ákos!.....) mi, Élő Költők!
És velünk együtt itt van a múltunk, itt van, megérkezett az emlékezés.
Emlékszem, gyermekkoromban egyszer megláttam egy öreg nénit, aki mazsolát majszolt a Táncsics iskola előtt. Csak később tudtam meg, hogy az a néni a Kuthy Gyuri volt és éppen szemüvegének törmelékeit szedte össze, amit a kis Mácz egy kurta májgerivel távolított el rendeltetési helyéről.
És hungarikum lett belőle: Kossuth asztalának feltámasztója, korunk Ross dokija, aki még a rácsos kaput is zöldre festi.
Emlékszem, gyermekkoromban egyszer felrúgott a CVSE pályán egy skandináv köcsög. Csak később tudtam meg, hogy a Lajoska az, aki a legjobb barátom lett. (litván.)
És hungarikum lett (litván) belőle: Bercel kaszás népének harcos vezetője, a Ruttner farm arany fokozatú támogatottja, az örökös gólkirály, családja földi el és helytartója, aki csak azért jár picassóval, mert szerénysége a garázsban hagyta az A8-ast.
Emlékszem, sihederkoromban egyszer láttam egy hajléktalant, aki hétrétgörnyedve kereste a boldogság kék madarát Siófok üdítő gyepszőnyegén, az ódon juharfák szent köteléke alatt, szemben a rákásszal. Csak később tudtam meg, hogy azt a hajléktalant Mozónak hívták, aki könnyíteni (szarni) járt oda.
És hungarikum lett belőle is. Koncintós kedvű Csaba királyfi, a füredi fergeteg, a makacs ellenálló és útkereső, aki nyáron akkor sem dolgozna, ha újra fiatal lehetne.
Emlékszem, főiskolás koromban egyszer láttam rángatózni egy horpadt mellű, görbe hátú (és lábú), fájdalmasan szőrös rozoga ripacsot. Ő azt mondta táncol és ő Táltos. Én friss levegőre mentem. Ő tarkarétre.
És mégis hungarikum lett belőle: A legnyugatibb pont. A kapcsolat. A csevegő köldökzsinór, az örök pisiló kisfiú. Az agglegény, aki csak azért tart bejárónőt, mert megteheti. Akinek az élet egy nagy élvezet.
Emlékszem, egyszer ifjú vőlegény koromban, valahol Széplak-Alsó és a zenegép között egy emberi roncsot láttam sűrű káromkodások közepette kikászálódni a csocsó asztal alól. Csak másnap tudtam meg, hogy a Béla volt az s én is vele voltam.
És hungarikum lett belőle: A HP népének jóságos tanítója, a cinikusan cinkos kacsintások, jukenduit nagymestere. Aki hibátlanul fedezi fel az óceánt és a szemedbe mondja az apróbetűt.
Emlékszem, egyszer Hévíz felett a fellegekben jártam és egyenlők közt ismét a legegyenlőbb lettem. A csúcsra értem és ott is maradtam.
Én már akkor is hungarikum voltam.
Köszöntelek hát körömben Benneteket és köszönöm, hogy meghallgattatok!
Ne feledjétek: az emlékek csalfa képe jövőtlenné teszi a holnapot. Görcsösen ragaszkodunk múltunkba, mert úgy gondoljuk, hogy a múlt gyökere rohaszt bennünket eggyé? Én erre azt mondom barátaim, ne hagyjuk, hogy múltunk árnyéka ne adjon napot az új hajtásoknak. Folyamatos a megújulás, miként folyamatos az önmegvalósítás felé vezető út is. Még nem vagyunk tökéletesek, még nem. De jó úton haladunk. Mert, ha mégjobb úton haladnánk, már odaértünk volna.
(És most elnézést kell kérnem azoktól, akik köszöntőm utolsó mondatát nem értették.)
Revuczky Mátyás EU
Brüsszel, 2004.07.24.
|
|
|
