|
Beszédek és bemutatók
|
Tisztelt Egybegyűltek, Elnökök, Leköszönő Elnökök!
Tisztelt Nagyérdemű!
Önök, akik nagy érdemeket vívtak ki a magyar irodalomtörténet legsötétebb periódusában, Önök, akik nem egyszer tettek tanúbizonyságot a nehéz időkben, Önök, akik megsemmisítő határozatra voltak képesek a magyar kortárs irodalom hajnalán, engedjék meg, hogy székfoglaló expozémban kitérjek a expozéra mint a magyar nyelv egyik legjelentéktelenebb műfajára. Felhasználom e gyöngyszemet székem elfoglalására és pozícióm stabillá tételére.
Az Élő Költők Társasága nem új keletű dolog, arra először Arany János gondolt. Mily’ kár, hogy ő ezt már nem élhette meg! Csak bízhatunk abban, hogy fényes szelleme méltán ragyogja be a Holt Költők Társaságát. Javaslom, hogy még a ma este folyamán posztumusz emeljük őt az ÉKT soraiba. De kanyarodjunk vissza a múltba, ahonnan jelenünk táplálkozik. Az utókor büszke arra, hogy ma este együtt költhetem el vacsorámat Veletek.
De kérdezzük csak meg: „Miért vagyunk ma együtt? Mi célból? Mi tart össze bennünket?” Válaszok sokasága lehetséges, melyből csak néhányat emelnék ki: „Összetart minket a magyar irodalom szeretete, tisztelete, és unokáink létbizonytalansága, amely, ha ma nem lépünk, még inkább bizonytalanná válik.” Vagy egy másik lehetséges válasz: „Nincs jobb dolgunk.”
De félre ebből a kispolgári riogatásból, az önzés kicsinyességbe hajló, személyiséget deformáló hatásából, a bizalom és hit nélküli anarchiából, mely annyiszor bizonyította már sorsunkban, hogy az első pofon után jön a második! Talpra magyar! Petőfi szavai forró ólomból öntve csengenek füleimbe. A Kárpátok bércein felkelő Nap országa vagyunk. Bizalom és optimizmus, fakadj dalra mai dalnok, pennád vésse szívünkbe a szebb jövőt!
Kérditek-e még, hogy miért vagyunk itt? Kérdjétek csak! A válasszal adósok vagytok magatoknak. Ha elszáll az ihlet, és béklyót köt nyelvetekre a hétköznapi szürkeség, a mókuskerék monoton zaja fületekbe rivall, akkor jusson eszetekbe, hogy itt vagyok én. Vagy ahogy a latin is mondja, az ego. Az az én, amely csak Te lehetsz. Az az én, amely már annyiszor átsegített benneteket. Egyeseket a matek érettségin, másokat az autóvizsgán. Vagy ahogy az angol is mondja: driving licence.
Megbocsátanak, ha nem leszek elfogult. Vegyük sorra, és egy kicsit személyeskedjünk!
Nagy Lajos, óh, be szép lenne, ha felnőhetnél neved mellé! Ha gyermekeid valóban felnézhetnének rád, és nem csak lovaglásra használhatnának! Mondják: a tehetség nem vész el. Igaz, ám ha nem gazdálkodsz vele, soha nem is találkozhatsz vele. Írj, nevelj minket! Higgy magadban, ha már mások nem hisznek benned! Talentumod ne tékozold el! Pénzügyőr múltad és jogász-jövőd között habozva lebegsz, de folytasd, mit elkezdtél számolatlanul.
Revuczky Mátyás. Királyunk óta e név nemesen cseng. Ne légy hozzá méltatlan! Mire vársz? Éned nem az, akinek hiszünk. Más vagy, mint mi vagyunk: az írás a Te asztalod. Milyen messziről jössz, s hosszú még az út, amin elindultál! Hagysz-e örökül valamit az utókornak filozófiád elvitathatatlanságának észrevehetetlenségéből? Asztalfiókod kitárod-e, míg nem késő? Lesz-e valami műveid remekeiből? Vagy álmunk csak álom marad? Giccstelenségbe emelkedett eszmefuttatásaidra szomjúhoznak a lelki szegények. Szegények! Te, aki bátran vállalod éned legbelső rejtélyeit, aki sebzett vadként tengeted életed, s pengeted műzenéidet, dönts! Nem lehetsz egyszerre szolgája a multikulturális kozmopolita eszmeiségnek, s prófétája a magyar irodalom legnemesebb dalainak.
Marina Béla. Van-e ma köztünk, ki e nevet nem ismeri? Az nevet, aki utoljára nevet. Neved próbálgatom és nem értem. Micsoda kettősség ez, mely nem hagy nyugodni, amelynek csak az álmatlan éjszakáimat köszönhetem. Nő vagy férfi? Nő vagy. Férfi leszel. Emlékszel-e még a nagy elődökre, akiknek csodájára járt a világ? Emlékszel-e még a Wemblyre? Arra a bizonyos angol-magyarra? Fordítasz-e még angolt magyarra? Gyermekekkel kajánul összenézel-e még? Buktatsz-e még? Béla, Te! Hihetetlenül hitetlen. Pogány múltadban vezekelsz-e még? Vagy vársz sorodra? Ne tedd, lépj most! Bontakozz ki, találd meg önmagad! Ne légy kisstílű: nyelvhelyességed vitathatatlan, szerkessz bele a jelen magyar irodalomba, és írd meg már most az irodalomtörténeti Nobel-díj történetét!
Kuthy György! Mindenki kuthygyurija! Megedzett kezedet a szálka nemesíti, lelked békében készül az új évezredre. Gyuri, Te! Egy húron pendülünk. Te vagy a legnagyobb irodalom barát, ki egykoron Kossuth asztalát csiszoltad nemessé. A vér nem válik vízzé, a tej nem érik túróvá. Eszkimók táplálója, a fagyott sonka feltalálója, te kreatív géniusz. Gondolj arra, amire ma még talán te sem vagy képes: az irodalmi asztaltársaság a társadalom legszebb csírája, a tűz és az otthon melege. Szíved gyertyaként hozzon fényt az elanyagiasodott rideg világunkba.
Tisztelt Egybegyűltek, Barátaim! Nagy betűkkel írtam nevetek, és jegyzem fel azokat az utókornak, hű jeléül annak, hogy a magyar irodalom élni fog örökké! Ezennel elfoglalom székem.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
Kelt Cegléden, 2000. október 14-én
Mácz Ákos
ÉKT, tiszteletbeli elnök
|
|
|
