|
Interaktív Irodalmi Folyóirat Internetre - 4. szám
|
|
V E Z É R C I K K
|
Ragyogás
Forr a közélet. Forr a média. A szardobálástól nem látni az eget. Sem nappal, sem éjjel. Nem látjuk ragyogni a csillagokat, hogy utat mutassanak nekünk. Helyettük földi csillagok kápráztatnak, egyre vadabbul, egyre hamisabb fénnyel. Szemüveget az írónak! Napszemüveget. Amelyen át a hírbeolvasó nem sztár, a riporter nem sztár, a playback énekes nem sztár, a politikus nem sztár, a műsorvezető nem sztár, nem is beszélve az ügyvédekről. Hanem? Hanem egyszerű ember, aki nemcsak viccelődik vele, hanem tényleg előveszi az Ady kötetet. És beleolvas.
Sztárok vagyunk mindannyian. Íme a MI csillagjaink:
E heti számunkban Rávai (vagy Révai?) András rímragasztó örvendeztet meg bennünket Úton-című versével. Rozsda Ottó eljut az 50. kilométerig, Csercsa Balázs álomvilágára Hajnal köszönt, Bacchus epigrammája pedig gondolkodásra készteti a filozófusokat (is). Így írunk mi rovatunk kezd kissé háttérbe szorulni, ami nem meglepő, (de mulatságos.) Nem az anyagból fogytunk ki. Sokkal inkább arról van szó, hogy az ÉKT alapgondolata érlel kövér gyümölcsöket az Általatok beküldött alkotások formájában, és mi teret engedünk virtuális piacunkon portékáitok közhírré tételére. Azért az így írunk mi rovat nem sorvad el! Barna és Sárga poéta szenvedését egy viszonylag optimista vers (érettségizőknek bátorítás!) próbálja ellensúlyozni. E heti versünk közkívánatra Szabó Lőrinc és némi finom terelgetés eredményekén a Lóci órát vesz helyett, a Lóci óriás lesz. Az elemzésünk ismét szókimondó. Bacchus dobta fel a labdát, Ingótus csapta le.
És egy rövid szerkesztői megjegyzés: Lányok, hölgyek, asszonyok! Írjatok, küldjetek verseket, mielőtt társaságunk teljesen el hím-esedik. És mint a tojás, bezápul.
Kellemes böngészést!
Revuczky Mátyás (Ingó-Tus)
|
|
|
Í G Y Í R U N K M I
|
Nagy Lajos
(Epilógus Revuczky M.)
A vég
1. felelés
A pesszimizmus szürke magányából előlépve kérdem:
Mért pont én? Ki lassú léptek zajától kísértve elindul,
Hogy a kréta fehér lelkével a táblába vésse tudása legjavát.
Szörnyű a tudat, hogy annyian ülünk,
S aki feláll, többé nem tér vissza…
Boldog szívvel, vidáman s élettelten.
Távolról, valahonnan a tudás messzi hegyei mögül
vélem hallani elmosódott szavakba zárva a nevem:
Nagy Lajos. És úgy érzem végem. Itt a vég.
Lassú, de határozatlan léptekkel indulok a tudás
Szentélyébe a Bibliával, a Nagy Zöld Könyvvel a kezemben.
Egy számot hallok, mint a rab, ki abban a pillanatban,
ahogy meghallja a számát, némán rogyik a hóhér fehér ruhája elé.
Így rogyik le az én lelkem is. De a testem
büszkét hazudván, bután remeg a tábla előtt.
Szaggatottan és könnyes szemmel olvasom végig
a Végzetet jelentő pár sort, és – egy szót sem értek.
Ekkor, mint seb alatt a genny, úgy gyűlik fel bennem a kérdés:
Meddig húzhatom itt kint?
A kegyetlen válasz megsemmisítő tudata azonban
már a helyemen ér, s a nevem mellé ismét odakerül
egy különös karó, mely a lélek árva szirmait
fájó sebbé üti, és izzó marását kitépni
már többé nem lehet…
2. felelés
Mit mondok majd Neked Anyám?
Mikor csillogó szemek és reményt sugárzó
ajakid közül kibuggyan a kérdés:
„- Na fiam, hogy feleltél ma?”
S én nem mondhatom azt, mi téged, mint
éhes vándort a friss cipó megnyugtat, és elégedetté tesz.
Mit mondok majd Anyám Neked?
Mikor édesen rám mosolyogsz, s büszke tekintettel
Figyeled a te egyetlen fiad a válaszra várva…
3. felelés
VÉGE. Látni válaszomtól eltorzult arcod
nem bírom tovább. Ne nézz! Ily homályos és könnytől
párás szemekkel a te egyetlenedre.
Én nem akarom ezt látni!
Ó, hogy mért kellett nekem úgy, mint a vérző nap
első sugára, ily vadul, s durván kopogtatni
a szomjas vándor ajtaján!
Ó, hogy miért nem hullottam el akkor,
mikor felkelvén ezen a végzetes nap,
s én vidáman felkelék – jobb lábam letevén először a földre,
elindultam tele bizalommal.
Átkozz meg sors! Átkozz meg Anyám!
Nem érdemlem meg azt, hogy úgy ragaszkodj hozzám,
mint zsenge papírlap egy vödör technokolhoz!
Kövezz meg Anyám!
Bűnöm súlyától elporladva hullok most alá,
hogy megbűnhődjek az örök kárhozat sivár mezején.
Vége, ez itt a VÉG.
Epilógus:
Könnyű a testem. Mosakodva a bűn
mázsás súlyától, lebegek ég és föld között.
Ám hirtelen, mint az ejtőernyős, ki az első ugrás
mámoros bíborában elfelejté meghúzni az éltet jelentő
parányi zsineget, lelkem úgy zuhan az örök megsemmisülés felé.
Halovány szedercsókok krétafehér hangjai.
Egy különös, kampós fa, és valami távoli gúnyos kacagás.
Anyám torzult arca, majd fájdalmas könnyei.
Egy sikoly, néma emberek látványa
Kavarog agyam még működő részeiben.
De távolról már hallom a föld dübörgését,
Ahogy koporsóm falára térdel a homok.
Befed, eltüntet, semmivé tesz.
És a Méh befogad.
Megtűr magában, hogy örök kárhozattal tépjen
és marcangoljon az önvád.
Sírom dísze kereszt helyett karó,
melyet trehányul a lelkembe döftek…
Megbánjam? Minek? Már késő.
--------------------------------------------------------------------------------
Az Utolsó Költemény (3)
IV. szín
Éjnek évadja. Balról denevér huhogás, jobbról egy néző közberöhög. Kiviszik. Éjfélt harangoznak. A koporsó fölött megjelenik egy angyal.
Angyal:
Álom, álom, édes álom,
Szállj le hozzám, légy barátom.
Hamvas halál hess el távol,
Ébredj kedves, mozogj, táncolj!
A koporsó fedele szétnyílik és a halott asszony kilép.
Halott asszony:
Ah, mi dolog! Álom s való!
Ébredezem a főd aló?
Mire fel e nagy fény itten?
(félre) S mitől nedves az én ingem?
Az angyal zavartan elmosolyodik és begombolja a sliccét. Erőt vesz magán és összeesik a fáradtságtól. Így szól.
Angyal:
Isten küldte hozzád asszony!
Kezem által éltet adjon.
Balzsamozott kármin ággal,
Érintselek s barátsággal.
Gyengéden én szóljak hozzád,
Hallgasd meg hát Isten Hangját!
Isten Hangja:
Nő, ki haltál, ébredj mostan!
Törött lélek, kit elhoztam.
Titkok útjának göröngyén,
Idő testvért elgyötörvén.
Tettet tettem! Ezt az egyet.
Újra látod szerelmesed!
Bár az időd rövid, s kemény,
Íme hát a Barna legény!
Ta-Ta-Ta-Tá!
Barna poéta jöve. Bátorítóan a súgóra tekint és belekezd nagy monológjába, amely olyan híres lesz, hogy a gyerekek tanulni fogják az iskolában.
Barna Poéta:
Itt vagy Szívem testet öltve!
Kopár szívemnek ez sörte.
Sörte, bokor. Mit bokor? Fa!
Szantál gyöngyből szétfacsarva.
Édes méztől simogatva,
Gyémánt hóval nyalogatva,
Akác zölddel borogatva,
Jáspis hűssel berúgatva,
Hat kutyától megugatva.
Délcegen állsz, nád a szélben,
Idő daccal, boros vérben.
Komor télben örökkön vagy,
Jő a halál: dermedő fagy.
Álmok, képek fura hada,
Látomások édes zaja.
Pirosló csók, Barna szemek,
Hajfonatok, gyöngéd kezek.
Szeretet és reménysugár,
Meleg fészek a nyár után.
Öröm jövő, boldog végzet,
Történetem itt elvérzet…
Volt egy barát, testvér szívem.
Sárga léte kedves nékem.
Ám egy napon, - kegyetlen nap! –
Halál volt az égen. A nap
búsuló tűzben messze távol búja!
Kar:
Tragédia tényleg Barna költőnk búja!
A nézők hangosan zokognak. A rendező ingyen papír zsebkendőket osztogat. A sötétben hirtelen megszólal a halott nő.
Halott nő:
Csitt! Rossz szó ne hagyja el szád.
Ki férjem volt, ne érje már vád!
Hisz ő Sárga fejével vakon imádott,
Nem látva soha közöttünk a lángot,
A lángot, mely felperzselé testünk,
Mely által többször fekvő bűnbe estünk!
Cinkosan rákacsint Barna poétára, akinek erre feláll a … szőr is a hátán. A nézőtéren halk füttyögés és szívás.
Kar:
Pfuj! Bunkó közönség!
Nép:
Még kér a nép, most adjatok neki!
A közönség erre a felhívásra lassan feláll, s agyonveri a népet.
Kórus:
Juj! Minő borzadály!
Renyhe, torz had állj!
Valaki az erkélyről hangosan közli mindenkivel, hogy bablevest evett ebédre, és ha nem folytatódhat a mű, érzékelteti másképpen is, nemcsak szóban. Erre villámgyorsan visszaül mindenki a helyére és az előadás folytatódik.
Barna poéta:
Igen, emlékszem! Milyen vad napok!
Azóta Ámort sehol sem kaphatok.
Be kell érnem vacak japánnal,
Ha néha összebújok apámmal!
A halott nő és a közönség tágra nyílt szemekkel, kérdőn néznek Barna poétára. A súgó hasát fogva röhög a lyukban.
Angyalok:
Once more please!
Barna poéta:
Igen, emlékszem! Milyen vad napok!
Hányszor álltunk meg, mondván, „Izzadok”!
Most be kell érnem holmi madárfogással,
Potencianövelőnek meg madártojással!
A súgó halkan kuncog ismét. Barna poéta dühösen kirohan, majd egy taliga földdel tér vissza a színpadra és betemeti a súgólyukat.
Kar:
Micsoda tragédia! Ah!
Barna poéta:
Igen, emlékszem! Milyen vad napok!
Hányszor álltunk meg, mondván, „Izzadok”!
Szerelmünk tüzében testünk eggyé olvadt,
S nem számított az sem, mit hoz majd a holnap!
Halott nő:
De búcsúzzunk! Időm véges, szétesek.
Mire a nap feljő, én már nem leszek.
Magadra maradsz bánatoddal kedves!
Barna poéta:
Az inged még mindig angyalvíztől nedves?
A halott nő meglehetősen erős fényjelenség kíséretében eltűnik. Többen sikoltva a szemükhöz kapnak. Barna poéta azonban megnyugtatja a nézőket, hogy előadás után tombolán vakvezető kutyákat és fehér botokat sorsolnak ki.
(Folytatjuk!)
|
|
|
Í G Y Í R T O K T I
|
Rávai András
Utunk...
Azt hittem úton vagyok
De mikor felnéztem
Már nem is láttam a napot,
S újra az útra néztem.
Egy pillanat alatt
Sűrű köd szállt alább,
Lábam egy lépést sem haladt,
Inkább ott helyben megállt.
Egy óriási fa mellett álltam
És hosszú ideig vártam.
Eltelt egy perc, kettő s három követte
Egyre jobban gyötört a végtelen pillanatok terhe.
Leültem, s figyeltem, ahogy egy kis madárt,
A szél óriási ereje a fának verte.
S a holt testből előszökő fényár
Állatkánk lelkét a mennyig követte.
E mennyei fényár
Erős ködünket verte széjjel.
Gyorsan felálltam hát,
És követtem nyomát.
Lelkem érezte lelkének útját.
Kikerültük a halálnak fáját
S a fényes útjelző jelezte útját
Eztán megtaláltuk egymást...
Lelked útja, Testem útja;
Lelked fénye, Lelkem útmutatója.
Most már nem hiszem, tudom:
Most járok az igaz, szent úton!
--------------------------------------------------------------------------------
Bacchus
Egyiket sem
Elmentél és megjöttél,
De sohasem értem meg,
Hogy miért.
Egyiket sem.
--------------------------------------------------------------------------------
Csercsa Balázs
Hajnalban
Hasad a hajnal,
Tétova arccal
A távolban két sziklacsúcs,
Mint két álmos mameluk
Kérdőn mered rám:
Mért vagy te itt?
Válaszolnék,
De a választ nem tudom.
Kiáltanék,
De túl gyenge a hangom,
Egyedül vagyok.
A rácsokon át az ég kékjét látom,
Amint a tenger vizével összeforr.
Szabadulásom már nem is igen várom,
A kalitkában vár az öregkor,
Hosszú még az út.
S mi lesz aztán?
Hol találom anyám?
S a lány, ki várt,
Vár- e még?
Nem tudhatom.
Mi lesz, ha nem értem ég,
Ha másnak adja kezét,
S másnak súgja fülébe halkan,
Egy szerelmes éjszakában:
Kedves?
A gondolattal agyam eljátszik,
Ahogy a bús Nap derengeni látszik.
De csitt, most kiürül minden,
Nem hallok, nem látok, nem érzek,
S egy pillanatra csak a csend zenél.
Mi e zaj?!
Csak a csap csepeg halkan.
Egy csepp gyűlik éppen gyilkos kebelében
S megdagad lassan, halálosan lassan.
S, ha már elég kövérre hízott,
Elég neki egy röpke pillanat,
S már lenn is van sok társával,
Ki mind jobb sorsra érdemes,
De temetője csak egy sáros pocsolya lehet.
--------------------------------------------------------------------------------
Rozsda Ottó
Az első Kinizsi százasom (2)
(elbeszélés)
Lajos rögtön megette, én nem kívántam, eltettem nehezebb időkre, éjszakára. A következő állomásig megteendő út első fele könnyűnek mondható, erdei kocsiút, földút különösebb emelkedők és lejtők nélkül. Szinte jól esett a fák árnyékában menni. Egyszer elhagyott bennünket két fiatal srác. Ők már a lehető legrosszabbra is felkészültek, három pár cipő volt velük. Egy pár túrabakancs és egy pár sportcipő a hátizsákhoz volt kötve, és szandálban mentek. Ezt látván Lajos érdeklődött is tőlük, hogy tanuljunk valami újat mi is. A szandált most próbálják ki, a többi lábbeli pedig - amint az eddigi tapasztalataik mutatják- szükséges. Ezek után Lajos ismét megerősítette magának és nekem, hogy lehetett volna annyi esze, mint tavaly, amikor hozott egy pár tartalék cipőt is. Közeledtünk a Kétágú-hegyhez. Itt Lajos mondta, hogy csak menjek, Ő egy kicsit lemarad. Egyre jobban fájt a lába, zoknit és cipőt kellett igazítania. Talán tíz percet mentem elől, mert a kesztölci szőlőknél nekem is meg kellet állnom – többek között a zoknit is meg kellet igazítanom -, itt ért utol Lajos. Délután két órakor értünk a kesztölci sörözőhöz. Ide Lajos benézett egy percre, megbizonyosodni arról, hogy nincs itt egy munkatársa, aki megígérte neki, hogy ennél a sörözőnél vár rá. Kesztölcön egy családi ház kertjében a túrázók közül többen vízzel töltötték üvegeiket. Én is kértem vizet, így ismét másfél kilóval nehezebb lett a hátizsák. Kesztölc falut elhagyva egy homokos területen vezetett az út Dorogra. Itt Doroghoz közel fölfigyeltünk arra, hogy az út mentén - ezen a homokos talajon - a ritka akácosban milyen sok az árvalányhaj. Nem pontosan azon az úton jutottunk el a következő ellenőrző ponthoz, mint az előző évben. Tavaly a „Pala” felé mentünk, akkor kerültünk egy kicsit. Délután három óra előtt tíz perccel értűnk Dorogra a sorompóhoz. Itt Lajos befejezte a túrát. Megkapta a kitűzőt és az oklevelet. Mind a ketten leültünk, levetettük a cipőinket, nézegettük a vízhólyagjainkat (itt már nekem is volt két kisebb vízhólyag a talpamon), megigazítottuk a zoknit és visszavettük a cipőt. Ezután ebédeltünk, megettem a második szelet kenyerem felét és ittam. A maradék kaját visszapakoltam a hátizsákba, és fölvettem a hátamra. Kezet fogtam Lajossal, aki további jó utat kívánt. Három óra múlt öt perccel, most már egy ideig egyedül folytattam utam. Reméltem, hogy ez nem így lesz egész úton, hiszen előttem már sokan elmentek és mögöttem még sokan jönnek, majd akad útitársam valahol.
Dorogon bandukolva úgy éreztem, hogy (bár még sosem jártam sivatagban) itt a városban sivatagi meleg van. Az útnak ez a szakasza nem tartozik a túra legszebb részei közé. Ahogy visszanéztem - Dorogot elhagyva, de az erdőbe még nem beérve - láttam a Pilist és nem csak az tudatosult bennem, hogy nagy út van mögöttem, hanem inkább az, mennyire sok van még előttem, ha végig akarok menni a teljes útvonalon. Ahogy beértem, illetve beértünk az erdőbe, (beértünk, hiszen itt már utolértek engem és én is utolértem másokat) nyeltünk egy kis port. Egy-egy szakaszt mindig más társasággal tettem meg. Volt, hogy beszélgettünk, volt hogy csak egészen közelről követtem egy csoportot, vagy közvetlenül mögöttem jöttek csoportok. Ezen a köves, földes úton jött szembe egy teherautó és úgy porolt, hogy a látótávolság egy méterre csökkent Úgy kiszáradt a torkom, hogy meg kellett innom vagy fél liter vizet erre a nagy szárazságra. A Gete észak-keleti (Dorog felöli) oldalán mentünk, egyre meredekebb lett az út, a tempó ennek ellenére nem nagyon lassult. Többnyire a fák között az erdőben földutakon mentünk. Az erdőn volt egy tarvágás, innen még Dorog felé volt egy kilátás, ami némi tájékoztatást adott arról, körülbelül hol is vagyunk. Újabb másfél kilométert tettünk meg a következő kilátásig, - mely szebb volt, mint az előző -, az útról már a másik irányba, Csolnok felé lehetett látni. Valahol a csolnoki focipálya fölött jártunk ekkor. Egyszer az erdőben mentünk az árnyékban, máskor erdei tisztásokon, ahol a kilátás kárpótolt minket a tűző nap sugarai miatt elszenvedett verejtékért. A kellemes kiránduló tempónál erősebb iramban délután negyedötkor értem a Getén a pecsételő helyre. Itt egy rövid sorbaállás után pecsételtettem, majd megtettem azt a pár lépést a csúcsig, ahol többen pihentek, uzsonnáztak, és közben nézték a hegy tetejéről a tájat. A Gete tetejéről nagyon szép a kilátás anélkül, hogy az ember valami toronyba vagy kilátóra mászna. Én is többiekhez hasonlóan cselekedtem. Ittam, megigazítottam a zoknim és megint csak ittam. Már két deci vizem sem maradt.
Majdnem fél öt volt, mikor folytattam utam. Az útvonal a Gete meredekebb oldalán vezetett le, itt csak lassan lehetett haladni. Legalább húszan összegyűltünk és így együtt el is keveredtünk. Amikor már nem volt annyira meredek az út, egyszer csak egy szikla tetején találtuk magunkat, ahonnan vissza kellett mennünk vagy száz métert a helyes ösvényig. Itt éreztem, hogy a bakancsom nagyon nyomja a bokámat. Kesztölc óta nyomta, de itt Tokod előtt már fájdalmat okozott minden lépés. Úgy gondoltam, hogy az út felét a bakancsban teszem meg, a másik felét pedig majd a sportcipőmben. A Getéről leérve egy autóval is járható földútra értünk. Ezen az úton nem lefelé, Tokod irányába mentünk, hanem pár métert fölfelé, majd jobbra fel egy igen meredek keskeny ösvényen. Ez az út vezetett fel egy szekérúthoz, ahonnan már látszott a Hegyeskő. Itt már nagyon nyomta a bokám a bakancs. Ahogy elértem a már említett szekérutat, mentem rajta pár száz métert és még a Hegyeskő előtt, egy lakmározó túrázó mellett megálltam. Megettem a Dorogon meghagyott kenyerem másik felét, majd cipőt cseréltem. A sportcipőt felvettem, a bakancsot pedig betettem a hátizsákba. A lábamnak jobb volt, de ami a cipelt súlyt illeti nem volt egy jó csere. A Hegyeskőről egy meredek ösvényen lehetett lejutni a Tokodot és Ebszőnybányát összekötő műútra. A műúton egy személyautó csomagtartójából dobozos üdítőt kimérve is árultak. Megálltam egy percre és ittam egy pohárral. Az út a tokodi pincék felé vezetett tovább.
A pincesor elején van egy kút, mellette többen pihentek. Lehet, hogy a kút vize nem iható, mert ettől a kúttól ötvenméternyire az egyik pincénél ballonokból vizet osztogattak, ahol én is félig töltöttem (töltettem) az üvegemet vízzel. Azért csak félig, mert azt gondoltam, majd Szentkeresztnél telitöltöm. Addig pedig elég lesz ennyi - fél üveg - víz is, nem kell akkora súlyt cipelnem. Ekkor ugyanis már vágta a hátizsákom pántja a vállamat. A tokodi pincéknél egyébként egész ünnepélyes hangulat volt, több pincénél kint voltak a gazdák és családjaik, a pince előtt ücsörögtek, borozgattak. Az egyik pince előtt annyi nép volt ünnepélyesen felöltözve, hogy azt gondoltam lakodalmat tartanak. Itt a pincesor előtti úton mentünk tovább, először pár száz méteres lapos szakaszon, majd egyre meredekebb földúton, végül hegyi ösvényen Mogyorósbánya felé. Amikor fölértünk a hegy tetejére, kicsit félrementünk az útról a szép kilátás miatt. De az út nem erre vezetett tovább, eltévedtünk. Szerencsére idejében észrevettük, hogy rossz irányba megyünk, csak mintegy száz métert mentünk potyára. A helyes út egy földút volt, mely Mogyorósbánya irányába lejtett. Ezen gyorsan, szinte sietve haladtunk, kihasználtuk a lejtő nyújtotta segítséget. Mogyorósbányán a faluban mentünk vagy négyszáz métert, míg a Kakukk vendéglőbe értünk. Ennek belső helyiségébe volt a negyedik ellenőrző pont. Sokan vacsoráztak a vendéglátóban, ücsörögtek a vendéglátó előtti teraszon, a székeken és a patak mellett a füvön. Közülük sokan - akik úgy érezték, nem tudnák megtenni a még hátra levő 50 kilométert - itt feladták a túrát, hiszen innen még busszal el tudtak menni haza.
(folytatjuk)
|
|
|
A H É T V E R S E
|
Szabó Lőrinc
Lóci óriás lesz
Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
- Lóci ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázrezsóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!
Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta
s az asztal tetejére állt.
Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)
És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.
És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
- föl! föl! - mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.
És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszút állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra - és már gyűlöltem
mindenkit, aki elnyomott.
Gyűlöltem, óh hogy meggyűlöltem!...
És ekkor zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! - Aztán:
No, ne félj - mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.
|
|
|
A H É T E L E M Z É S E
|
E heti elemzésem témája Rozsda Ottó fárasztó és véget nem érni akaró utazása lett volna. Mivel azonban a mű sem ritmusában, sem szóvilágában, sem rímképletében nem mutat rokonságot eddigi életem során olvasott egyetlen vers-szerű képződménnyel sem, ara gondoltam, talán inkább új kihívás felé nézek. Mielőtt lekicsinylően legyintenétek megfutamodást gyanítva, olvassátok el azt a pár sort, amit értelmezni kellene:
"Hirtelen eső
mosta el a végtelent.
Csak fűszag maradt."
Nem semmi. Hamisítatlan Bacchus. Rövid, és velőtlen. Mint a kifordított starking alma. (A jonatánt ugyanis nem lehet kifordítani (a szerk.)) Úgy gondolom, e néhány szó (szándékosan nem írok verset) kielemzése nagyobb falat Ottó bátyánk ráérős sétagaloppjának értelmezésénél. A rímképlet egyszerű: A,B,C. Szótagszám: 5,7,6. Átlagban kijön a hat. Sorok száma három. (A három az kétszer hat, tetten ért számmisztika!) Rím az nincs (hacsak az nt-dt-t nem tekintjük annak, én nem) , tehát a szófüzért lehet ugyan deriválni, (értelem konvergál a végtelenhez) de lokális minimuma épp annyival tér el az átlagos várható értéktől, mint Makó Jeruzsálemtől, hallgatólagosan feltételezve, hogy „fűszag” bétája, vagyis nem szisztematikus kockázata, kisebb egynél. Amennyiben elfogadjuk, hogy Bacchus valószínűség eloszlása normál, harang alakú, úgy annak a lehetősége, hogy költőnk ezt a művét a betűk véletlenszerű visszatevéses kiválasztásából rakta össze, meglehetősen csekély, mindössze 1 aránylik a 1,2*10 a 64-enhez, ami valljuk be, igen alacsony szám. Tehát azt kell feltételeznünk, hogy a költő TUDATOSAN rótta papírra gondolatait.
Vegyük észre, hogy a szavak egytől egyig magyarosan csengenek, ami nem véletlen. Hogy esetleg valaki mégsem fogadná be a költő üzenetét, az viszont biztos nem véletlen. Gondolkozzunk el azon: nem bennünk, olvasókban van a hiba? Nem mi vagyunk túl földhöz ragadottak? Talán dafke nem akarjuk megérteni a költő mondanivalóját. Mielőtt válaszolnánk, nosza ugorjunk csak neki még egyszer! A végtelen megszűnik. Ez jó hír a racionalistáknak és azoknak, akik vallják, hogy a föld banán alakú. (Fantasztikus, hol tart ma a tudomány.) Tehát marad a véges. Ez eddig logikus. Hirtelen mossa el az eső, tehát valószínűleg nyári zápor végzett vele. (Ezt alátámasztani látszik az a közvetett bizonyíték, hogy fűszag általában kaszálás után jelentkezik, ami ugye nem éppen téli elfoglaltság.)
Kaszálás… hopp! Most ugrott be! Kaszálás, Kaszás, Fűszag, Fűbe harapás, …E néhány sor az emberi halandóság szimbolikus, kissé dekadens ábrázolása. Zseniális! Hisszük, hogy örökkön élünk, aztán egy szép nyári zápor közepén fűbe harapunk. De persze az is lehet, hogy egészen másról van szó. Valakit a focipályán agyoncsapott a villám. Vagy marihuánát szívó fiatalok áznak a Pepsi szigeten. Hogy a csendesen kérődző kerge marhákat már ne is említsem…Remélem beletrafáltam és a legelső gondolat a jó. Nem is remélem. Hiszem. Vissza adom az ELTE szám- és nyelvmisztika-szakos diplomámat, ha nincs igazam.
(Ingótus)
|
|
|
