ÉNEKES VAZUL
Tartalom
A folyóiratról
25. szám
2002. 12. 20.
24. szám
2002. 11. 17.
23. szám
2002. 10. 08.
22. szám
2002. 08. 29.
21. szám
2002. 07. 11.
20. szám
2002. 06. 09.
19. szám
2002. 05. 23.
18. szám
2002. 05. 05.
17. szám
2002. 04. 08.
16. szám
2002. 03. 08.
15. szám
2002. 02. 21.
14. szám
2002. 01. 31.
13. szám
2001. 12. 28.
12. szám
2001. 12. 13.
11. szám
2001. 11. 15.
10. szám
2001. 10. 19.
09. szám
2001. 10. 10.
08. szám
2001. 08. 23.
07. szám
2001. 07. 27.
06. szám
2001. 07. 17.
05. szám
2001. 06. 05.
04. szám
2001. 05. 21.
03. szám
2001. 05. 08.
02. szám
2001. 04. 27.
01. szám
2001. 04. 17.
Interaktív Irodalmi Folyóirat Internetre - 5. szám
V E Z É R C I K K

Habos sörömet kortyolgatom a töreki kocsmában. A marhapörkölt jó alap az ivásra, gondolom. Elmélázok, ragad a jelen, s lassúdan elcsúszik a világ egy kissé felfelé. (Inkább nem írok vízszintes elmozdulást, nehogy valakit alkotmányos jogában véletlenül csorbítsak.) Lassacskán világosodó elmém, melyről az alkohol katonák alaposan lepusztították a port, hirtelen azt kérdezi: miért zöldebb a szomszéd nője? És vajon miért nő(bb) a szomszéd zöldje? (Kasza kell!) Mindenesetre ezen elfilózgatok egy darabig és iszok még egy korsóval. Buli-illatot hoz a szél a siófoki Ezüstpart felől. Dobhártyámon a nyár dörömböl. Italom mellé álá-kárte ezeket rendelem:

Rántott Kalandor Hűtelen szószban
Pirított Bacchus Lenn a völgyben mártással
Csercsa Balázs filézett Majdnem vátesz káposztával
Tóth korhely Viktor Holst –Enn- módra
Harsányi pácolt Gábor A mi mesénk burgonyával
Fokhagymás Rozsda Ottó szeletek, Kinizsi 100 körettel

Desszertnek: Nagy és Revuczky kepes-csínó extra (versek, drámák, marézik)

Borravalóként egy rendhagyó elemzés, számla helyett pedig József Attila Ars poeticá-ja érkezik.

Jó étvágyat!

Revuczky Mátyás (Ingó-Tus)



Í G Y   Í R U N K  M I

Nagy Lajos

Téli Karc

Hideg van. A csend is dermedt.
A szemközti fák ágára fagyott a mosoly.
Törékeny, volt tócsák tükrözik vissza arcomat.
A Tél hirtelen itt termett.
Gyere Tavasz, meleg kezeddel most orvosolj,
S tedd végre tönkre rút, téli karcomat!

--------------------------------------------------------------------------------

Revuczky Mátyás

A palacsintává lapított lány

Lepények. Mindenütt lepények!
Ormótlan, kerek, megbúvó aknák.
Marha szag közt riadva lépek,
kapnám fel lábam, s elkések.

Nincs hová lépnem e földön!
Barna tányérok bitorolják azt,
Hívogatón, zöld légy ül közepükön,
S a Nap bőrömből vizet fakaszt.

Nótásan, fél lábon ugrándozok,
ki látna, látná cipőmön a bajt,
bűze friss hullámokban tör rám.

Rétünk vastag szerencsét hozott,
S én hasra estem, szorítva a talajt
mint a palacsintává lapított lány.

--------------------------------------------------------------------------------

Az Utolsó Költemény (4)


IV. szín(telen)

Barna poéta rogyadozó luxus rezidenciája. Barna poéta arája egy díszletfotelon ül. Kopognak. Az ara kinyitja az ajtót, Sárga poéta belép a Fideszbe.

Sárga poéta:

Húsz év óta, igen! Volt az tán tizenöt,
Hogy megdobbant szívem, mint lábam idejött.
S Te álltál előttem, szerelmemre várva,
Most apád lelőttem, s maradtál árva!

Kar:

Végre, ez már tragédia a javából!

Ekkor azonban hirtelen nem történik semmi. A közönség erre elkezd hullámozni. Ez egy új játék, melynek során a páros széken ülők leszúrják a páratlan széken ülőket és elkezdenek ordítani: "Hullám, ez az én hullám!" A vérfürdő kéjes hangulatát az ara alpári szövege alvasztja meg.

Ara:


Szikár szikla szirmán szírok!
Cserepesek cserepese…és mégis?!
Szinte valahogy véremben érzem,
Hogy elfogyott, óh elfogyott pénzem.

Zokogva Sárga poéta vállára borul. Miután feltápászkodnak a földről, az enyhén molett ara folytatja mondókáját.

Ara:

Ec, pec, kimehetsz…

Sárga poéta erre jobb kezével betapasztja az ara pofáját. Leteszi a maradék gittet és megszólal.

Sárga poéta:

Azért jövék ide, mert utam ide hoza,
Elmondom hát hírem és már megyek haza.
Meleg otthonomba, áldott szép kertembe,
Hol dalol a jó rigó és érik a cseresznye.
Hol hamvas szőlőfürtök csilingelnek sorba’
És alig várják már, hogy jussanak a borba.
Meleg otthonomba beh’ de vissza vágyok,
Várnak rám a házban csecses-becses lányok!
Honvágy tépte testem eszem adta szíve,
El is felejtettem, miért jövék ide?
Biztos nem is fontos, mit akartam volt szólni,
Indulák is vissza. Isten áldja Móni!


Az ara háromszög szeme erre elkerekedik.

Ara:

Móninak mersz hívni? Te csirkefogó hentes!
Nézd már meg hasamat, vajon kitől vemhes?
Vajon ki az apja, e leendő kislánynak,
S főleg ha kisfiú, kit hív majd apának?
Ne nézz rám ily bambán, te lészel az Sárga!
(félre) Miért van a kezében fojtogató spárga?!

Az ara ezt már sajnos nem tudja meg, mert Sárga poéta megfojtja!

SZÜNET

A közönség egyik fele kimegy levegőzni. A többiek mereven ülnek a helyükön. Mivel a VI. színben nem történt tragédia, jöjjön a:

VII. szín (s)

A színpadi díszletek a maradék nézőt egy parkba varázsolják. A díszlettervező halott. Jobbról Sárga poéta jő, balról senki. Majd hirtelen…de nem, rosszul láttam.

Kar:

ton sört ide!

Nép:

Még, még, még, még, még, ennyi nem elég!

Sárga poéta:

Hamvas hóban hízó halál,
Rideg rongyban rángó ragály.
Öntestemet kínzó métely,
Lelkekben bűn, szívben kétely.
Terhes anya, bőgő gyermek,
Kies puszták, üres termek.
Anya halott, gyermek árva,
Száraz, hideg, fagyott lárva.
Ódzó bocskor, rezgő mámor,
Jeges párok, halott Ámor.
Halott érvek, gyilkos vádak,
Vérrel teleöntött kádak.
Szürke utcák, hideg acél,
Hol itt a cél, mi itt a cél?
Kábulatban töltött percek,
Lágy női hang, finom tercek.
Testem nyugodt, agyam robban,
Vágyad éget, szívem lobban.
Maradj velem, ne hagyj még itt,
Várd meg eme darab végit!

A színházban döbbent csend uralkodik. Letaszítván a trónról, hangos zokogás hallatszik mindenfelől. A nézőtéren az összes terhes anya öngyilkos lesz. Az árva porontyok fagyott lárvákat keresgélnek a széksorok között…

(Folytatjuk!)


Í G Y   Í R T O K   T I

Kalandor

Hűtelen

Teszem mit nekem szánt a sors: semmit
Egy jachton a hasam süttetem
Az élet sodor, mint szél fújna egy fecnit.
Nem lehetek hű, maradok hát hűtelen

Hűtelen az elvhez, mit magamnak
Fektettem egy este a hold alatt.
Pillanatnyi vágyak aratnak
Sikert. Váll veregetésem elmaradt.

--------------------------------------------------------------------------------

Bacchus

Lenn a völgyben

Éjfél után, ártatlan csend alatt,
Mikor már minden szív megszakadt,
Gyanútlan parton, a vég küszobén,
Folyton kísert? szellemek ölén,
Egy sárból jött vértes lovaggal,
A vonakodva felkel? nappal,
B?nös vezérek halmán, a b?nben,
Ott ülök majd a zokogó f?ben.

Megszámlálom a hideg holtakat,
Kisírom az összes könnyem ami maradt,
Eszembe jut, hogy szóltam neked,
Mondtam, ne add el a lelked,
Meghallgattad az Ördög dalát,
Bár nem kerested a hitet, a halált,
Mégis egyedül sírok remegve,
Örökre hideg már a nap heve?

--------------------------------------------------------------------------------

Csercsa Balázs

Majdnem vátesz

Ha nagy költő lennék,
övezne dicsfény, hírnév,
s az igazgatóság engem emelne ki büszkén
iskolánk minden jeles ünnepén,
mint volt diák.

S ezt úgy gondolta- mondhatnók,
emelnék ki az oktatók,
mikor egyik versem ismerné meg
az oly’ lelkes diáksereg.

De nagy költő nem leszek,
így ez nem történhet meg,
nem úgy fog, mint Petőfié a tollam,
így mindig az maradok,
aki eddig voltam.

--------------------------------------------------------------------------------

Tóth Viktor

Enn


A szívem fellángol, ha meglátlak Téged,
Dúl bennem a vágy, s megannyi érzelem.
Régóta szemeim látóhatára Te vagy,
Imádattal nézlek, Te mosollyal vissza.
Egy a bánatom, hozzá képest más semmi:
Nem viszonzod azt, amit irántad érzek.
Néha így kívánom, szívem bús őrlángját.

SZemeid szépen tündöklő ragyogása,
Elhomályosít Csillagot, Holdat, Napot.
Rólad álmodom mindenkor éjjelente,
Egyedül csak Te jársz nap, mint nap eszemben.
Te vagy szívemnek bevehetetlen vára,
Lelkemet tartod barna hajaddal láncban.
Egyedüli vigasz szomorú szívemnek:
Kedves hangodat hallani olykoronta.

Néha így kívánom, szívem bús őrlángját.

--------------------------------------------------------------------------------

Harsányi Gábor

A mi mesénk

A holt költők társasága csak egy mese,
De nekünk más, mert ez a szívünk belseje.
És most e társaság valósággá válik,
Hogy segíthessünk egymáson mindhalálig.
Hogy mondhassuk egymásnak mindenki egyért,
És el ne felejtsük, hogy egy mindenkiért.
Szeretném, ha e tett soha el nem múlna,
S a holt költők társasága valósággá válna.

S mi tudjuk, ha a valóságra törekszünk,
Sok akadályon át kell még addig esnünk.
Ha egy akadály mégis minket megfogna,
A mese valósággá soha nem válna.
Ezzel a tudattal haladjunk előbbre:
Amit teszünk az lesz gyerekünk jövője.
Ha mi tudnánk itt élni, biztosan állva,
A holt költők társasága valósággá válna.

--------------------------------------------------------------------------------

Rozsda Ottó

Az első Kinizsi százasom (3)
(elbeszélés)

Az út felén már túl voltam. Pecsételés után kint a vendéglátó előtt a patakban lemostam magamról az izzadság és a rám rakódott por nagyját, megmostam a karomat, az arcomat és lábaimat is. Annyi vizet ittam, hogy alig maradt valami az üvegben. Körülbelül tíz percet töltöttem el itt és mentem tovább egy emelkedős műúton, majd egy köves úton Szentkereszt felé. A falu szélén egy idős bácsi bíztatott, mikor megkérdeztem tőle, hogy sokan mentek-e már előttem erre felé kirándulók. Sokan - mondta. Maga is végig megy, csak mindig a hátul levő lábát tegye előre. Gondoltam, ez nagyon hasznos tanács, a fiataloknak tovább fogom adni. Mogyorós után a köves út tetején elágazott az út. Én úgy gondoltam a kék jelzésen kell tovább menni, de az előttem levők a kék + jelzésen mentek. Megvártam a mögöttem levőket, ők is azt mondták, hogy a kék + jelzésen kell menni. Kezdtek előjönni a szúnyogok is. Ahol a kék és kék + jelzésű út elágazott, találkoztam egy ötven év körüli kopaszodó túrázóval, aki már hatodszor indult a Kinizsi százason és háromszor végig is ment. Kérdeztem tőle mikor indult és mire (milyen időre) elég ez a tempó. Mondta, hogy negyednyolc után indult és körülbelül reggel hét óra felé érhetünk be. Gondoltam, akkor nekem gyorsítanom kell, mert én fél órával korábban indultam, mint ő, és ezek szerint ezzel a tempóval nem fogok tudni időben célba érni. A kék + jelzés Szentkereszten nem a lourdesi barlang felé vezetett, - ahol korábban a víz vételt gondoltam - hanem a templomnál a műútra jutottunk ki. Az eddigi úti társam fölment a templomhoz, ahol többen voltak. Én az út mellett megint levetettem a cipőm és megigazítottam a zoknimat. Feküdt itt az út mellett a fűben egy kutya. Úgy lihegett, mintha most fejezte volna be az agárversenyt, és olyan kimerült volt, hogy aki elment mellette mindenki megsajnálta. Hát igen, ez állatkínzás. Egy ember elindulhat a Kinizsi százason, de egy kutyát ilyen kínzásnak kitenni…Őt – a Kutyát - viszont nem bántották a szúnyogok.

A cipőigazítás után ittam egy kicsit és folytattam utam. Beékelődtem egy jó tempóban haladó harmincas "kvartett" és hatvanas "trió" közé. A műúton mentünk Bajót felé, a "trió" kezdett lemaradni. Én inkább a fiatalokkal mentem, később ők is kettéváltak, két "duó" alakult belőlük. Egyszer csak a műútról letértünk jobbra és földúton vezetett az út az erdőbe. Az erdőbe először felfelé, majd lefelé haladtunk. Amikor az északi oldalon –felfelé – mentünk, már nem sütött a nap, már nem lehetett olyan jól látni az erdőben, mint napközben. Közeledett az este és sötétség. Ezen a részen a Bajóthoz közeli erdőben egyszer álltam meg egy percre zoknit igazítani, majdnem megettek a szúnyogok. Pontosan este nyolc órakor értem a Bikavölgyhöz. (A Bajnát és Bajótot összekötő műút azon szakasza ez, ahol az erdőbe egy északnyugat-délkelet irányú hosszú tisztás van, gázvezeték van fektetve a földbe és egy sávot kiritkítottak az erdőben.) Egyre jobban fájt a talpam, ezért megint megigazítottam a zoknim. Nem a zoknival volt baj, vízhólyag volt mindkét talpamon, azok fájtak egyre jobban. A hátizsákomból kiszedtem pár nápolyit és megettem. Nagy nehezen megtaláltam a sörnyitómat is és fölbontottam az energiaitalt, ami már nem is langyos volt, hanem meleg. De most ez nem számított. A felét ittam csak meg, mert az ilyen típusú italokkal csínján kell bánni annak, aki nincs hozzá szokva. Úgy értem, hogy a szúnyogok már nem csak csípnek, hanem harapnak is. Az egész út során szerintem itt volt a legtöbb, bár valaki azzal ijesztgetett, hogy ez semmi ahhoz az invázióhoz képest, ami majd az éjjel lesz. Bár siettem, mégis addig fűzögettem a cipőm, eszegettem a nápolyit és iszogattam a langyos löttyöt, hogy utolért a veterán trió. Folytattam is utam azon nyomban a többiekkel együtt a legközelebbi állomásig Pusztamarót felé, ami innen még négy és fél kilométer. A műúton Bajna felé jöttünk vagy kétszáz métert, majd a kék jelzésen jobbra be az erdőbe felfelé vezetett az ösvény. Az út elején, egy emelkedő szakaszon megállni nem lehetett, mert a szúnyogok ezt nem engedték meg. Bár a műúton még világos nappal volt, de az erdőben – ahol összehajoltak a fejünk felett a fák már szürkület lett, egyre közeledett az este. Az útnak ez a része nem volt egy nehéz szakasz, úgy két kilométeren keresztül kerítés mellett vezetett az ösvény, majd felváltva erdei köves és földúton.

Este kilenc óra előtt öt perccel értem Pusztamarótra. Az ellenőrző pont előtt adtak egy csokit valami reklámcédulával együtt. (Tengerszem sport reklám volt.) Pecsételtettem, utána pedig ittam egy nagy adag teát. A szokásos zokni és cipőigazítás, majd öltözködés következett. A szúnyogok és a várható éjszakai hűvösebb idő miatt a rövid kincstári kék sportgatyám egy hosszabb térdközépig érő nadrágra cseréltem. Éppen azon gondolkodtam, hogyha ilyen tempóban – öt kilométer óránkénti átlaggal - bírnám a túrát, akkor reggel öt óra körül célba is érhetnék. No meg az is eszembe jutott, hogy a Farkas Csabiék már vagy célba értek, vagy nagyon közel vannak már hozzá. Ahogy a hátizsákban turkáltam, hogy elővegyem a térdnadrágom, egyszer csak szokatlan forróságot éreztem. Először csodálkoztam, hogy mennyire fölmelegedett minden a hátizsákban, abban a melegben, ami napközben volt. De rögtön rájöttem, hogy nagyobb a baj. Út közben valahol bekapcsolódott a csomagban az elemlámpám, és a három góliát elemmel üzemelő lámpa termelte a hőt. Nagyon elkeserítő volt, mert az elemek szinte teljesen lemerültek, a lámpám alig világított. Tartalék elemek (és sajnos tartalékizzók) nem voltak nálam, hiszen tudtam, hogy Bánya hegyen ki lehet cserélni az elemeket. De arra álmomban sem gondoltam, hogy a hátizsákban bekapcsolódhat a lámpám. (Ma már tudom, hogy az elemeket a lámpa mellett kell szállítani a hátizsákban.) Ekkor még nem volt teljesen sötét, indultam is rögtön tovább, hiszen indulnom kellett…Indulás előtt még egy pohár teát azért megittam. A következő állomás a Pusztamaróttól nyolc kilométerre levő Bányahegyen volt. Még mindig nem volt teljesen sötét. Pusztamarótról egy köves úton vezetett tovább a túra útvonala, közel fél kilométert nem erdőben kellett menni. Itt még elég jól lehetett látni, de ahogy beértünk az erdőbe bizony már nem szürkület, hanem inkább sötét volt. Pusztamarót után az erdőben a gyermeküdülőig egy olyan ösvény vezetett, melyen csak egymás mögött lehetett haladni. De még mindig tudtam lámpa nélkül haladni. Majdnem a gerecsei Gyermeküdülőig egyedül mentem, azt mondhatom, hogy sötétben.

Bár az én elemlámpám a kezemben volt, néha föl is kapcsoltam, de azzal egy méterre sem lehetett rendesen látni, csak a szál izzott. A gyermeküdülőhöz közel szinte már semmit sem láttam, csak a néhány méterrel előttem haladók lámpái jelezték, merre vezet az útvonal. Ezen a szakaszon nem hagytam le senkit, csak engem előztek le néhányan. Nem egészen félórán keresztül, közel két és fél kilométeren át vakoskodtam így egyedül a sötétben. Itt eszembe jutott, a már délután bevált taktikát kell kipróbálnom az éjjel, azért hogy ne menjek egyedül, és ne menjek sötétben. A taktika lényege az volt, hogy ha utolértek engem és elhagytak, a csoport végére utolsó tagként fölzárkóztam, ha túl gyorsan haladt a csoport, akkor, a következő utolért csoportnál lemaradtam, és itt csatlakoztam utolsó, mintegy hátsó tagként. Ezen a szakaszon nem emlékszem beszédes csoportokra, akár két akár több tagból állt az a társaság, melyet követtem. Igencsak vártam már, hogy elérjem a következő állomást, mert nagyon úgy éreztem, ideje lenne zoknit igazítani. A figyelmem ekkor még nem az kötötte le, hogy fáj a talpam, hanem hogy merre vezet az út, nehogy véletlenül gödörbe lépjek, vagy valami faágban elessek. A gyermeküdülőtől a Bányahegyre a más csoportokhoz történt csatlakozás segítségével jutottam el végül is. Fél tizenegy előtt öt perccel pecsételték le az ellenőrző lapom. Első dolgom az ivás volt, egy pohár teát magamba öntöttem. A második dolgom az elemcsere volt. Nagyon szerencsés voltam, mert nekem még jutott góliát elem, amikor elhagytam a Bányahegyet már nem tudtak ilyen típusú elemet cserélni másoknak. A Bányahegyi állomáson szinte majális volt, igaz meglehetősen visszafogott hangulatú. Néhány fölállított sátor volt itt, egyikben a teát mérték, másikban főtt ételt lehetett vásárolni és az elemcsere is egy sátor előtt volt. Itt sokan - talán százan is - lehettek így este tizenegy óra körül. Többen a földön pihentek, mások vacsoráztak, beszélgettek.

Egyik húsz év körüli szandálos srác nem értette társát és a többieket, akik föladták, mondván, ha ennyit megtettek, a többit is kibírnák. Egyébként nagyon dicsérte a szandálját, mindenkinek a jövőbeli túráihoz csak ezt ajánlotta, ebben neki egyáltalán nem fájt a lába. Az én talpamon már öt forintos nagyságú vízhólyagok voltak, és egyre jobban fájtak. Itt még 32 kilométer volt hátra és még elképzelhetőnek tartottam, hogy reggel öt órakor beérek a célba. Egy nagy műanyag hordóban volt itt víz, ebből telemertem az üvegem és már indultam tovább. Háromnegyed tizenegy körül járt az idő. Az elemlámpám úgy világított, mint egy autófényszóró. Az útnak ezt a (Bányahegy – Koldusszállás közötti tizenkét kilométeres) szakaszát már ismertem Gerecse ötvenes teljesítménytúrákról. Egészen feldobódtam attól, hogy ilyen jól világított a lámpám. Nem vártam senkire, elég gyorsan mentem. Két kerítésen is át kellet mászni, itt az egyiknél volt egy rövidebb sor. A Tardosbányára menő műútra egy bokros, ligetes réten vezetett le egy ösvény, enyhe szél fújt itt a réten, az erdőben ezt nem lehetett érezni. A többiekhez hasonlóan nem nagyon törődtem a széllel én sem. Örültem annak, hogy milyen jól világít a lámpám. (De nem tudtam, hogy már nem sokáig világít…) Embereket nem lehetett látni, csak az elemlámpák fényei jelezték, hogy hol járnak a többiek. Több mint száz méterre mentek előttem, engem pedig talán húsz méterrel lemaradva követtek. A vértestolnai műútnál – Bányahegy és Koldusszállás között fél úton - állt néhány személyautó. Itt megálltam egy kicsit az egyik parkoló autó lámpája előtt és megigazítottam a zoknim. A műúton átmentem és egy földúton kellet tovább menni közel száz métert, majd jobbra kellett bekanyarodni. Itt volt egy kerítés, de a kapun be lehetett menni. Nem mentem messzebb a kerítéstől, mint száz méter, mikor elaludt a lámpám. Kapcsolgattam, csavargattam, de hamar rájöttem, hogy ez nem egyszerű érintkezési hiba, kiégett az izzó.

(folytatjuk)


A   H É T   V E R S E

József Attila

Ars poetica

Költő vagyok – mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.

Az idő lassan elszivárog,
nem lógok a mesék tején,
hörpintek valódi világot
habzó éggel a tetején.

Szép a forrás – fürödni abban!
a nyugalom, a remegés
egymást öleli s kél a habban
kecsesen okos csevegés.

Más költők – mi gondom ezekkel?
Mocskolván magukat szegyig,
koholt képekkel és szeszekkel
mímeljen mámort mindegyik.

Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok
nyomorító hatalmakat.

Nincs alku – én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz.

Én nem fogom be pörös számat.
A tudásnak teszek panaszt.
Rám tekint, pártfogón e század:
rám gondol, szántván a paraszt;

engem sejdít a munkás teste
két merev mozdulat között;
rám vár a mozi előtt este
suhanc, a rosszul öltözött.

S hol táborokba gyűlt bitangok
verseim rendjét üldözik,
fölindulnak testvéri tankok
szertedübörögni rímeit.

Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kísérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!


A   H É T   E L E M Z É S E

Közlemény: A Magyar (s)Író Szövetség Etikai Kódexének ide (nem) vonatkozó része szerint, amennyiben egy kritikus egymás után két alkalommal írásbeli választ kap megsemmisítő kritikájára az elemzett mű szerzőitől kifejezetten negatív értelemben, akkor köteles ezen elgondolkodni és levonni a megfelelő következtetés(eke)t, valamint azonnali hatállyal határozatlan időre (ami azonban nem lehet több 12 naptári napnál, végül is szólás és értelmezési szabadság van!) felfüggesztendő hivatalából. Nagy Lajos alkotói szabadságának vége szakadtáig ezen passzus értelmében a rovat ebben a számban vegetál. Ódákat és dicsőítő költeményeket pedig pénzért sem írunk. (Ingótus)

Kritika helyett ajánlom figyelmetekben a következő cikket, amely a Nyugatban látott napvilágot 1920-ban:

Jaschik Álmos

Ady-illusztrációk (részlet)

" Tíz év óta rejtegetem magamban azt a meggyőződést, hogy ha van irodalmunknak valakije, akinek versei magukban véve tökéletes grafikai elgondolások, akinek érzései és gondolatai a grafikai koncepció gondolatirányában szárnyalnak s akinek minden sora egy-egy izgató és elmélyülést követelő grafikai probléma, úgy Ady Endre az. Éppen ezért csodálatosnak kellett tartanom, hogy egyes szórványos kísérletektől eltekintve, amelyek különben is inkább reflexiók, mint tudatos átélésekből fakadt illusztráló törekvések voltak, Ady oly hosszú időn át illusztrálatlan maradt. Ma azonban, hogy Ady ideje érkezőben van, ez a tény sokat veszített csodálatos voltából. És egészen elveszíti csodálatosságát, hogy ha azt kissé közelebbről vizsgáljuk. Teljes mértékben érzem, sőt tudom, művészre nézve súlyos és hivatását meghaladó feladat az objektív megállapítás – különösen súlyos az adott esetben, – mégis megkísérlem, hogy ennek a, mondjuk talán: nem is csodálatos, hanem inkább jellemző ténynek az okait felsorakoztassam.

Ady, mint illusztrációs téma példátlanul hálás, sokat adó és sokat követelő. Szembetűnő és ellenállhatatlanul megragadó grafikai értékei, gondolatainak ereje, szimbolizmusának színessége és formagazdagsága, elgondolásainak képszerűen egységes és konstruktív kompozíciója, álomlátásainak rafináltan szuggesztív stilizáltsága, mind olyan gondolatkeltő motívumok a művész számára, aminőkhöz hasonlókat az egyetlen Komjáthy Jenőn kívül, egyetlen költőnk verseiben sem találunk. Ady nem azt kívánja illusztrátorától, hogy gondolatainak lakájengedelmességgel utána kullogjon, de nem követeli azt sem, hogy azokat a közérthetőség céljából profanizálja. Ady éppen úgy nem tűri a betű szerint való grafikai transzponálást, mint ahogyan nincsen szüksége sem grafikai szövegmagyarázatra, sem festői hangulatkeltésre, de talán a legkevésbé arra, hogy egy individualista művész az ő ürügye alatt élje ki magából fejlődésének valamelyik fontosnak képzelt periódusát. Ady követelései az illusztráló munkatárssal szemben egészen különös természetűek és különlegesen súlyosak.

Adyt nem elég elolvasni és "megérteni"; nem elég az ő Párizsba temetkezett irtózatos kétségbeesésének szilaj külsőségeit a javára elszámolni. Adyt, mint embert kell beidegezni és vele eggyé kell válni. Az eggyéválásnak ösztönösnek, magától értetődőnek kell lennie, olyannak, mely alakilag és tartalmilag egyaránt független a reális emberi kapcsolatok formáitól. És ha a művész részéről ez a furcsa és titokzatos folyamat végbement, akkor a költő megértése szempontjából igazán nem fontos, hogy ivott-e Adyval egy asztalnál abszintet a Café du Pantheon előtt és hogy végigdőzsölte-e vele a szerelemrészeges párisi éjszakákat. Az Adyban feljajduló magyarság az a pszichikai közeg, amelyen át az ő beidegzésének útja vezet. Minden egyéb ennek a marcangoló faji érzésnek jellegzetes faji szimptómája csupán s így elsősorban a nyugat felé való menekülése is, ez a – lényegében véve – kísérő jelenség, mely a költő fizikai összeomlásával amazzal egyenértékűvé fokozódik.

Lírájának ezt a bonyolult kettősségét minden grafikus megérzi, aki Adyhoz nyúl és mindegyik megfélemlítve riad vissza, aki ezt készületlenül cselekszi. Ady túl sokat ad, túl sokat követel. Benne a mi szerencsétlen fajtánk tehetetlen keserűsége, önkínzó haragja és acélnyakú gőgje feszíti megpattanásig az ideghúrokat és ezt a rettenetes és állandó feszültséget csak a nyugat agyafúrt narkotikumai tudják benne pillanatnyilag enyhíteni. Ezek a narkotikumok azok, amelyek szíven markolnak, bódítanak és fájnak, ezek a narkotikumok csapódnak a grafikus arcába kábító fényözönként és állítják a legnagyobb és legférfiasabb erőpróba elé. Követnie kell Adyt fájdalmán, őrjöngő kétségbeesésén, szerelmi tivornyáin keresztül, szomjaznia kell a boldogságot, a szűztiszta szerelmet, meg kell átkoznia ezerszer a maga megsiratott fajtáját, éreznie kell az előle menekülő élet hideg szárnycsattogását, rettegnie kell a haláltól, mely ezer alakban, csókban, ölelésben, virágban, őszi haldoklásban rámereszti a szemét. Követnie kell Adyt az ő sejtelmes, de határozott rajzú, formákkal és színekkel túlfűtött képzeletvilágába és ebben a véres, szenvedő világban kell fellelnie azokat a motívumokat, amelyek lírájának alaphangját adják, itt kell ösztönösséggé edzenie azokat az érzéseit, melyek a grafikai elgondolásban a keményebb rajzú gondolatokat hangsúlyozni, a lágyabb színűeket elfátyolozni vannak hivatva…"

Minden jog fenntartva © ÉKT 2000-2014