|
Interaktív Irodalmi Folyóirat Internetre - 37. szám
|
|
V E Z É R C I K K
|
Küzdést kívánok
Leszoktam a politikáról. Rászoktam az olvasásra. Döntésem jónak bizonyult, új távlatok nyíltak meg előttem, a napi, önbosszantó, önsanyargató felindulást (energiát) más csatornába tereltem. Mindent olvasok, válogatás nélkül. Pontosabban, szépirodalom és történelem keveredik azokban a percekben, amikor tudok időt lopni szenvedélyemre. A lustaságra építő felszínpropaganda elleni küzdelem, bevallom, nehéz feladat. Erőfeszítésbe kerül lemondani a kifáradt elme ellazítására kiválóan alkalmas esti tv programok üres bámulásáról. Mégis, úgy gondolom, megéri. Egy amerikai mondás szerint nem létezik ingyen ebéd. Mindennek ára van, mindenért meg kell küzdeni. Ha valamit ingyen adnak, az gyanús és sokszor értéktelen, mert nem tettünk érte semmit. (Nem kifejezetten kedvelem az amerikai mondásokat, de ezzel speciel egyet értek) Madách is erre buzdít bennünket, küzdést és diszharmóniát hirdet, mely új világot ád és új reményeket nyit meg előttünk.
Ne legyünk csiszolatlan gyémántok, hozzuk ki magunkból a tehetséget! Élő Költők küzdjetek, adjatok új reményt, új világot! Mert ez a dolgotok. Írjatok!
Ingotus
|
|
|
Í G Y Í R T O K T I
|
Horváth József
Esti séta
szép talpad formázó
edényeit teletölti a
tenger az örök
fazekas és bár reggelre
csak apró pontok
maradnak sétád vonalát
kémlelik a csillagok
és hozzáigazítják
körforgásukat
--------------------------------------------------------------------------------
Paál Zsolt
Adagio
Amit ma láttam,
el kell mondanom Neked,
egy őszi estét,
az ábrándos eget,
a hamvadó fényeket,
nehéz mámorok borát,
a felhők dús bíborát,
házat, utcát,
aranyló teret,-
s a lényeget,
hogy szerettelek.
Tisza partra vetett a séta,
Jártam az estet,
Én, a kishitű poéta,
Lámpák gyúltak, zöldek?
Mind
a szemed utánzó hitvány portéka,
És a part ezernyi bokra
árnyként hullott
a halványkék habokra.
A téren az est
oly halkan szaladt,
S az ezernyi elszórt falat közt
galambok raja szürkéllett.
S fény, illat és imbolygó test
a házak felett, s a templomok vállán
együtt remegett.
Egykor lomha nyarak hajoltak
a parkokon át
S friss tavaszok itták
a kutak elomló sugarát.
Máskor a tetőkre ültek
márványarcú telek
De ez őszi estén
mégis mindenben
Téged kerestelek.
- Gyenge galamb lágyságában
nyakad, állad,
aranyszínű vállad ívét,
mit kényes fények fonnak át
a budai estben
De én itt kerestem
a hallgatag Szegeden
szép kezednek vonalát.
Felettem csillagok,
s karcsú nyaka nyúlt a Dómnak,
az asztalon fehér fényben
lángoló vöröse gyúlt
reszkető boromnak.
Ajkad színe volt az is,
És tested ott fénylett a Tiszán
fehérlő ködalakban, mint
az elfeledett Artemisz temploma,
S már nem tudtam, hogy van e hitem,
Mert Te oly szelíden mindenhol
Velem vagy, mint az Isten,
És sírni sem tudtam
mert a hangodat játszotta
egy messzin merengő hegedű?
--------------------------------------------------------------------------------
Szőnyi Bartalos Mária
SZÉKELYFALUSI REGGEL
Csaba útján járva ébred
álommaradék szemmel
csattogófejű csatakanca
csemmegve cseppint
Ejebuja! Éjjelibátor!
kiált - mert gancit
meg égbekiáltót
guruzsmál…
Emez - Hadak útján
még szundikál…
Amaz - ijedtében
nagyot kikirel…
Kota - koszta megrankodik…
Csatakanca repeszt - ripakodik…
Terittezik - terpel - zsanál…
Ühöjtöz - zürtyöl - zsunál…
Nannyo lába bezsergő…
Legyen-e angyalbegyerő?
Készülődik…aztán…
meggondolja magát…
Kaporért ámbolyog -
rálép egy barátfejre…
beken a kezében…
álivánka lesz ebéden!
(Komárom-Szőny, 2004. július 17.)
--------------------------------------------------------------------------------
Baranyai Csaba
Tavasz
Mint óramű, pezseg a vérem
Ne vedd, a tiéd add hozzá
Akkor lángolj, ha nem kérem
Meglepetést életembe Te hozzál.
Mint pihe, szélben lebeg a lelkem
Újat rajta tavaszi szél tol
Kérnélek téged, ha lenne merszem
Hogy légy velem néha - néhol.
Kezem újra pihen a fegyveren
Büszkeségem elvesztem ismét megérte
A ravaszt húzom, ha ismét ismerem
Mit ad a tavasz bódító reménye.
Szeretőm vagy, megérdemellek
Budapest, 2004. 04. 22
--------------------------------------------------------------------------------
Vékony Andor
A bor
Jó bor és szép nő
Ismerős és mindig más
Kacér ragyogás
Alföldi kékfrankos
Csillan a pohár
A vörösbor illata
Szívemig hatol
Karcsú-édes ízével
Rád emlékeztet kedves
Villányi anziksz
Pohár oportó
Bársonyos telt ízével
Téged idéz fel
Ringó kebled emléke
Izzik minden cseppjébe'
Egri bikavér
Telt harmónia
A bársonyba csomagolt
Karcos érdes íz
Elfojtott tüzek lángja
Szerelmeink varázsa
Ezerjó
Aranyló napfény
Selymes üde ízek
Téged idéznek
Simogató lágy kezek
Mámoros ébredések
Tokaji aszú 1993.
Mint az érett nő
Anya ara szerető
Ringó telt mellek
Simogatásra váró
Bársonyos formák: aszú
Tokaji aszú
Pohárba töltött
Erotika: az aszú
Mámorban ég el
Tokaji aszú 1993. 4 pt.
Egy pohár aszú
Vulvák tüzével ér fel
Szeretkezéssel
Széttépi tested lelked
S csak a vad vágy érdekel
Tokaji aszú (Cht.megyer)
Múltad idézed
Aranyló napfényt töltesz
Karcsú pohárba
Ó s új szerelmek csókja
Izzik egyetlen kortyba'
Tokaji aszú 1999.
Különös varázs
Mint ringó telt női mell
Ha kézbe simul
S kiteljesedik a vágy
Nyúlsz az új pohár után
Alföldi vörös
Karcos ízéről
Könnyű érintéséről
Te jutsz eszembe
Szekszárdi merlot
Bíbor ragyogás
Vulvák mélyének csókja
Pohárba töltve
Búcsúzom
Üres az üveg.
Az utolsó korty bor is
Elfogyott ma már.
Aszú
Királyok bora
Ódák zengnek róla
Borok királya
Öt sorban a költő csak
Egy-egy kortyig juthat el
Aszú
Borok királya
Öt sorban a költő csak
Egy kortyig jut el
--------------------------------------------------------------------------------
Kovács Anikó (mango)
Gyémánt
Az jutott eszembe ma éjjel
az emlékezet és
gondolat törékeny
aki odanéz
árnyát látja
de mint a gyémánt
a próbát kiállja
és mint egy apró karcolás
a Louvre legsimább
ragyogó márványán
mint egy halk koccanás
anyám legszebben metszett
kristálypoharán
ma éjjel így gondolok Rád.
Akár egy vázlaton
a hirtelen
felrakott színes festékeket
bíbort
zöldet és égszínkékeket
lehunyt szemed rebbenését
ujjaid édes érintését
így alkotja egésszé ma
a végtelenül táguló
boldog képzelet.
Most már semmi sem
lehet felejthető dolog
ezután örökké
csak arra gondolok
ahogyan finoman
hímzett sóhajod
zsibbadtan és
lágyan
a szívemben dobog.
--------------------------------------------------------------------------------
Horváth Magdi
Denise hiányzik
Az ajtó nyitva és
Mosoly repül a résen át felém,
Tükörarc: gyermekemé.
Én mindig tudom,
Jó vagyok-e, vagy rossz, ha ránézek.
Ránéznék, de most épp
Egy másik résen át repül a mosolya,
Itt most csak beton van,
Függőleges, tapétázott beton,
Amiből harminc fokos szögben kiáll
Egy fehérre festett lapos deszkahasáb,
S a folytonossági hiány másutt most
Nyitott szobaajtó
Gyermekmosollyal…..
--------------------------------------------------------------------------------
Sárhelyi Erika
Naplemente
A fény csuklik keresztbe az ágon,
Reszketőn, mint lágy tavaszi szellő.
Szelíd lankák közt búcsúzik a Nap,
Kendője bíbor palástú felhő.
Megnőnek az árnyak, hív a távol,
Sötétkék bársony hegyek intenek.
Hangok élednek szunnyadó fűben,
Pislognak aprócska, tünde fények.
Rezgőn izzik egy röpke pillanat,
Majd a valót elnyeli a sötét.
Csendhangok születnek a táj ölén,
Az éj felölti ében köntösét.
|
|
|
A H É T V E R S E
|
A Hét verse emlékezés egy kiváló, nagyszerű művészre, a nemzet színészére, Bessenyei Ferencre.
Ady Endre
BIZTATÓ A SZERELEMHEZ
Szép asszonyom, a szerelem
Ötlettelen és ócska jószág,
És mégis, hidd el, ez az egy
Hajszás valamink: a valóság.
Az ember mindent elfeled,
Élni, hazudni, halni, adni,
De csók-kérő daganata
A sírban sem fog lelohadni.
Drágám, az évek és napok,
Hidd el, nem lesznek sohse szebbek:
Holnap s mindig az emberek
Ölelnek, szűlnek és temetnek.
Valahogyan, valahogyan
Ezt kellene feledni máma.
Ez a kicsi kis feledés:
Ez az emberek boldogsága.
Édes, ugye, mi feledünk?
Drágám, ugye, a napok évek
Nem rontják meg a mámorunk,
Nem rontnak meg engem s téged?
Olyan mindegy, mint szeretünk,
Olyan mindegy, csókunk mifajta,
Olyan közeli a Halál
S olyan nagyszerü győzni rajta.
|
|
|
A H É T E L E M Z É S E
|
Mai elemzésem témája, Lénárd József Rég nincs felelet című szonettje.
Lénárd József
Rég nincs felelet
A nap, ahogy a dombok mögé szökkent,
úgy ballagtak a rozsdásodott bokrok.
Foltjaikkal takarták a földet.
Egy-egy sugár még lemaradt s dalolt
a víz tükrén, vibráló fénycsíkot.
Messze daruk, mozdulatlan gémek.
Ott már az új, itt még a régi sikolt.
Kétkerekű ásítását néztem,
támasztott egy magas faoszlopot.
Képzeletében a biciklistát várta,
s a fogaskerék már kapaszkodott.
De árva a csönd, az ablak is bezárva,
a vizes út a szárazzal veszekedett.
Hallod? A házból már rég nincs felelet!
Először is szögezzük le, a szonett az szonett. E felől kár lenne vitát nyitni. A négy-négy három-három varázslata Shakespeare óta fényesen ragyog. Lénárd József most lehozza nekünk a csillagokat és egy nagyszerű szonettel ajándékoz meg bennünket. De hát ez a rovat (sajnos, hál istennek) nem az udvarlásról szól, de nem ám! Aki egyszer bekerül a Vazulba, bitangul kockáztat. Megmérettetik, és verslábakra szedetik.
Mert bármikor vádliból lecsaphat a véres bárd (toll), az elemző tegező bonckése kéjesen villan, ízekre szed minden kimondott mondatot, minden képet, vájkál, analizál, összegez, ítéletet hirdet és megmond. Mert az elemző megmondóember. Egyrészt azért, mert ő maga nem tud verset írni, másrészt ugyanezért. Féltékenységből odamond. Íme az odamondás:
Lénárd József már a vers címével lelövi a poént. Nincs és nem is lesz felelet. Még azt sem tudjuk miről fog szólni a vers, azt sem tudjuk, ki kérdez kit és miről és mit és minek, a szerző már jó előre belénk oltja saját borúját, pesszimizmusát. Ez a vers bizony szomorú véget hirdet!
Pedig nem úgy indul a kalandozás!
A nap a dombok közé szökken, a költő pazarul írja le a naplementét, szinte látom magam előtt a völgyet és domboldalon a sok-sok rozsdás bokrot.
Tó is van és madarak is vannak. Idill. Szinte már nyúlok is az ecsetemért, hogy megörökítsem e képet, amelyből talán már csak egy őzike hiányzik. (Nem Győzike…)
És ekkor, a második versszak harmadik sora végén az idillbe belerondít egy sikoltás. Csak úgy, a semmiből, hogy nagyobbat szóljon! Nagyszerű drámai érzékre vall, hogy nem élőlény (még csak nem is tárgy, rákérdezhetek?) sikolt, hanem maga a múlt és a jövő, a nagybetűs Idő. A költő ugyan a következő sorban egy ásítással enyhíteni próbálja a sikoltás tolakodó, már-már agresszív tényét, de elkésett vele. Az olvasó érzi a bajt és nem is csalatkozik.
A harmadik versszakot egyszerűen képtelen vagyok megfejteni, mindenesetre ez a csúcspontja a versnek. (Lehet, hogy ez már túl magas nekem? Na, neeeeeem!)
A költő áll valahol (támaszt egy faoszlopot) várja a biciklistát (ez valószínű a megszokás szimbóluma, hiszen a biciklistát minden nap látta valamikor, régen, egyébként a biciklista, mint a várakozás szimbóluma, először a Carmina Buranaban ott nem fordul elő) most csak vár, hiába. A fogaskerék már kapaszkodik, na, ezt nem értem! (Hacsak nem a biciklista a dombok felé vette az irányt és őrá vonatkozik a kapaszkodás.) ?!:
Mindenesetre a költő vár, de hiába. A ház üres. Felelet nincs. Elmúlt a korszak és csak maga a költő tudja, hogy valójában mi is az, ami elmúlt. A vizes út a szárazzal veszekedik, egyszerűen azt kell, mondjam, irigylem ezt a képet, na!
Mert, ha még egyszer figyelmesen elolvasom a verset, fejet kell hajtanom, bár az elemzés nem az udvarlásról szól, el kell ismernem, ez a vers egyszerűen - mai szóhasználattal élve - teljesen rendben van. Év Verse aspiráns szaga van…Ha Pély Barna lennék, azt mondanám, nekem átjött. Viszont, ha Görög Zita lennék, azt mondanám… gyere át…
Ingotus
|
|
|
